vasárnap, november 28, 2010

Szolgálati közlemény

Kedves közönség! Itt bezár a bazár, de semmi nem változik, minden marad a régiben, mindent viszek magammal, csak más helyen folytatom:

http://szerintemazelet.blogspot.com



hétfő, november 22, 2010

Úgy látszik, már heti jelentésre sem futja... miből is? Az erőmből, a kedvemből, miből? Mert az időmből, hát abból aztán futná, időm, mint a tenger. De semmi értelmeset nem tudok kezdeni ezzel az én rengetegsok időmmel. Pedig valamire kellene használnom, még mielőtt egyszercsak hipp-hopp, végleg el nem fogy.

Egyébként pedig felmerült bennem a gondolat, hogy meg kellene változtatnom a nevemet. Azt már eddig is észrevettem, hogy bizonyos blogtársak nicknevéből kettő is fut a blogvilágban, már ez is zavart kissé. De a múltkor felfedeztem, hogy nekem is van másom, hát ez már tényleg olyan izé, na ne má', hogy két Bikfic legyen, méghogy ilyet! Mi legyek, mi is legyek? még alszom rá néhányat.

szerda, november 10, 2010

Híradót még mindig nem vagyok hajlandó nézni, ez így megy már sok hónap óta, kizártam magam a világból, vagy magamból a világot, ahogy vesszük. Még így is több információ talál kupán, mint szeretném. Tévéműsorok közül hétvégeken megnézem a Hogy volt? címűt a királyi tévén (végülis onnan csórtam a közös blog ötletét is), főleg akkor, ha érdekesnek ígérkezik a téma vagy a személy, amiről vagy akiről szól éppen. Ezen kívül kizárólag a McLeod lányait nézem, de már nem sokáig, mert kb. két hét van hátra belőle, akkor befejeződik. Ámbár a tegnapi epizódot kihagytam, szándékosan, mert ugye az internet a barátom és így régóta tudtam, melyik részben hal meg Alex. Na kösz, abból nem kérek, elég volt nekem annak idején Claire halála, az is megrázott. És most lehetne mondani, hogy micsoda hülyeség így szelektálni, végülis ez csak egy film, ráadásul sorozat, melyből ezért-azért eltüntetnek szereplőket az évek során, de megpróbálom elmagyarázni, mitől más ez nekem, mint bármelyik más sorozat. Ebben valahogy úgy vannak megszerkesztve az igazán jól sikerült jelenetek (persze nem tökéletes itt sem mindegyik, korántsem), hogy nagyon nagyot szólnak, nagyon ül bennük minden és nagyon hatnak. Az egyik fórumban valaki valahogy úgy fogalmazta meg ezt a múltkor, hogy ő nem egy sírós fajta és nem szokta magát filmeken elbőgni, de ez a film annyira hat rá mindig, hogy rengeteget kell sírnia rajta. Ez így van. Sok olyan jelenet van benne - és nemcsak tragikus események - amely valahogy úgy van megírva, megszerkesztve, technikailag megvalósítva és persze a szereplők által eljátszva (ne hagyjuk ki a príma magyar szinkront sem), hogy nagyon erősen megfogja a nézőt. Persze attól is függ, hogy ki nézi, mert az egyik embert éppen az a téma, a másikat éppen az a gondolati háttér, a harmadikat meg esetleg csak épp az a mondat abban az összefüggésben, ahogy ott és akkor elhangzik - de valamiképpen erősen megérinti. Claire halála pedig nem azért volt borzasztó és maradandóan nyomasztó, mintha bármit is láttunk volna konkrétan az elmúlásából, hanem az egész jelenet visszaadott egy kétségbeejtő, megoldhatatlan, reménytelen, pontosan átélhető helyzetet, aminek a hatása alól nem lehetett szabadulni.
Úgyhogy szegény Alex halálára én tegnap nem voltam kíváncsi (egyébként mint a sorozatokban előfordul, a színészt saját kérésére "írták ki" a cselekményből), majd most meglátom a továbbiakat, elég lesz az nekem bőven.

Ha még akarnék kulcsszavakat találni az elmúlt egy hétre, akkor ilyeneket mondanék, hogy óraátállításóraátállítás, szerelőszerelő, pénzpénzpénz.
Mert ez a téli időszámításra való átállás nekem minden évben napokig tartó szenvedést jelent. Más normális ember tavasszal panaszkodik, amikor átállunk a nyárira, hogy aszongya elveszítettünk egy órát, jajjaj, de nagyon hiányzik! Nekem meg olyankor semmi bajom, ellenben október végén, amikor úgymond nyerünk egy órát az átállítás éjszakáján, akkor vagyok bajban, mert nemhogy azzal az egy, hosszabb éjszakával nem tudok mit kezdeni, de utána még legalább egy hétig össze van kavarodva az egész ritmusom. Napközben hitetlenkedve nézek az órára, hogy még csak ennyi az idő? Este pedig végképp nem tudom, hogy most álmos vagyok-e vagy csak késő van, de ha lefekszem, nem bírok elaludni, reggel viszont sehogy se bírom magam életrekelteni. A múlt hét teljesen ennek a zavarodottságnak a jegyében telt, mostanra már valamelyest helyrerázódtam és amennyiben nem ébreszt föl a köhögés vagy a torokfájás, akkor már majdnem normálisan tudok aludni.
Szerelő pedig... hát az jött, kétszer is. Kezdődött azzal, hogy pénteken reggeltől 11-ig nem voltam képes befejezni az ebédkészítést, mert a tűzhelyen mindkét rózsa pár percenként elaludt. Szerencsére a gázt is elzárta a biztonsági kütyü, úgyhogy nagy baj nem történhetett, csak annyi, hogy az ebéd nem készült, nem és nem. Térültem-fordultam és látom, elaludt. Gyújtom, bejövök, kimegyek, odanézek, megint nem ég, ki tudja, mióta. Ez így ment, számtalan próbálkozással a végtelenségig. Tizenegy óra tájban, amikor a leves nagy kínnal ugyan már elkészült, de a zöldborsó még csak épphogy főni kezdett (volna), meguntam a csikicsukit és előhalásztam a szekrény mélyéről az évekkel ezelőtt nyugállományba helyezett villanyrezsót, mert láttam, így sose fogok ebédelni és azért ennyire nem vigyázok a vonalaimra, hogy megfosszam magam a tervezett zöldborsófőzeléktől. Aztán délután elcsíptem a majdnem-szomszéd szerelőt, aki hamarosan meg is jelent és szívós munkával kiderítette a bajok okozóját, valami kétféle izét kicserélt, egyebeket pedig beszabályozott, úgyhogy azóta főzhetek gázon, amennyit csak akarok. Viszont ha már ott volt, gondoltam, most lendületben vagyok, legyünk túl mindenen, ami úgyis szükséges (mert több pénzem hetek múlva sem lesz, oly mindegy már!) és a régóta tervezett egyéb munkákat is megbeszéltem vele, tehát jött ő kedden reggel is. Nagy élmény volt számomra a villanybojler vízkőmentesítését végignézni, mert azt sejtettem, hogy a fűtőszál némileg lerakódásos lehet, hiszen mióta ideköltöztünk, nem nyúlt hozzá senki (és úgy sejtem, azelőtt sem), de arra a látványra nem voltam felkészülve, ami fogadott, amikor a pasas kiemelte a cuccot. Nemhogy rá volt rakódva a csövekre a kő, de az egész úgy ahogy volt, gyakorlatilag benne állt a vízkőtömegben. A szerelő nem volt nagyon meglepve, ő már látott ilyet, de abban egyetértettünk, hogy épp ideje volt a tisztításnak. Amikor távozott, legalább három kilónyi vízkőtörmeléket hordtam ki a kádból, én ilyet még életemben nem láttam. A bojler most aztán tökéletes, mert egyébként nagyon jó készülék, a belseje is zománcozott és a világon semmi baja, csak hát két-háromévvente tisztíttatni kell, ennyi az egész. Nem vagyok én hozzászokva a villanybojlerhez, mert életem nagy részét olyan lakásban töltöttem, ahol a fürdőkályha adta a melegvizet, így aztán fogalmam sem volt, milyen egy bojler belülről és mit igényel, ez van. Most már tudom.
Meg még cserélt nekem mosdócsaptelepet is, nagyon rámfért már az is, úgyhogy most van nekem szép fényes, jól nyitható-zárható csapom, örülök. Hogy mindez a kicsapongás cakumpakk mennyibe fájt nekem, azt borítsa jótékony homály, nem rontunk ünnepet.
Egyébként ezt a szerelőt innen a majdnem-szomszédból régóta ismerem, hívtam már máskor is és mindig nagy megelégedésemre szolgált, ahogy dolgozott és amennyire megbízhatóan akkor jött, úgy jött, ahogy és amikorra megbeszéltük, ez már magában véve is nagy dolog. De ő abban sem szokványos mai szaki, hogy amikor tegnap bejött, az volt az első kérdése, hogy rendben működik-e a gáztűzhely, amit pénteken javított, és kifejezetten örült, amikor mondtam, hogy tökéletes, minden rendben vele. Tudod, mint a jó orvos, aki szívből, őszintén örül, ha a beteg jobban van. Pedig nem az én korosztályomból való, hanem jóval fiatalabb, olyan negyven körüli fickó, de igazi lelkes, jó szakember, akit kora ellenére is nyugodtan lehet jó értelemben vett régivágású mesterembernek titulálni. Főnyeremény az ilyen, és hogy ráadásul csak néhány háznyira lakik tőlem, ez külön ajándék.


Betegbeteg köhögköhög fájfáj rekedreked, nagyjából ez az elmúlt hét kulcsszavakban.
Kicsit részletesebben pedig annyi, hogy bekaptam egy olyan vírust, amilyent tényleg senkinek se kívánok. Köhögésem csak a gyerekkori szamárköhögős időszakomhoz hasonlítható (mert nekem még volt ám szamárköhögésem, az utolsó pillanatban épp megkaptam, pár hónap múlva vezették be a di-per-te oltást), bár most már lényegesen jobb, mint néhány nappal ezelőtt volt. Az engem telefonon hívókkal úgy kezdtem a beszélgetést, hogy bocs', ha leteszem, semmi baj, csak épp megfulladok a köhögéstől - és aztán amikor elérkezett az az állapot, tényleg letettem. Kiszenvedtem magam, aztán visszahívtam az illetőt, és ez így ment szerdától legalább vasárnapig. Most már kibírok egy telefonbeszélgetésnyi időt, ám most meg igazság szerint beszélnem sem lenne szabad. Mert mivelhogy egyre jobban berekedtem, ma elzarándokoltam a helybeli gégészetre (ahová nagy örömömre sem beutaló, sem előjegyzés nem kell, nagy dolog ám ez a mai agyonszervezett egészségügyben). Semmi tömeg, semmi tülekedés, még meg sem melegedett a szék alattam, máris behívtak, tükrösfejű doki a célszerszámaival bekukucskált mindenhová, ahová csak tudott és hát igen, jól sejtettem én ezt, van nekem gégegyulladásom, meg egy kicsinyke hangszalaggyuszim is, bíbibííí.
Közbevetőleg elmesélem, hogy amikor azt láttam, a doki meggyújt egy szál gyufát* (mely művelet ugye gégészeten százszázalékos jele a közelgő gégetükrözésnek), még gyorsan kikérdeztem, milyen technikával parancsolja az aktust - mert van, akinél azt kell mondani: éééé, aztán van, aki azt kéri, sóhajtson nagyot a beteg és van, akinél lihegni kell aprókat, mint a kiskutya - na, kiderült, hogy ő mind ezt a hármat kombinálja: először sóhajtani, aztán éééé, majd lihegés. Ez csak így leírva látszik bonyolultnak, de az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél és teljesen betegbarát művelet volt, pedig a gégetükrözés, mint olyan, nem egy fáklyásmenet. Ebből is kitűnik, hogy ügyes dokit fogtam ki, hiába, nagy általánosságban szerencsém van az itteni szakorvosokkal.
Tehát gyógyszer, meg kálcium, meg gargarizálás, és minél kevesebbet beszélni, nem is suttogni, mert az még jobban megerőlteti a gégét és a hangszálakat. Most tehát kúrálom magam tovább, mélyen hallgatok és örülök, hogy a blog nem hangos műfaj, mert írnom, hát azt még szabad.
(Egyébként érdekes, hogy ilyenkor tulajdonképpen zenét sem lenne szabad hallgatni - ezt nem a doki mondta, tudom régóta - mert a hangszalagok zenehallgatás alatt is működnek, ami nem jó, tekintettel gyulladt állapotukra. De ezt már igazán nem tudom betartani, pedig nekem, akinek a fejében úgyis állandóan megy valami dallam, biztosan mozognak a hangszalagjaim, míg szól a SztárFM.)



*ha van itt olyan szerencsés, akinek még soha nem tükrözték a gigáját, annak elmondom, hogy az égő gyufa nem a beteg kínzására szolgál, csak arra, hogy vele megmelegítve a kis nyeles tükröcskét, az a beteg szájüregébe helyezve nem fog bepárásodni (legalábbis addig a pár másodpercig) és így az orvos látja is, amit kell

szombat, november 06, 2010

Már megint a farkasok.

Farkast látott több lakó is Eger felnémeti városrészében - számolt be a heol.hu megyei hírportál. A Magyarországon csak ritkán felbukkanó ragadozókat korábban többször észlelték a Bükkben, de ez az első eset, hogy lakott területre merészkedett. A szakemberek szerint biztos, hogy több farkas is kószál a Bükkben. [...] [...]

Csak a végén ne tették volna hozzá ezt:

A farkas védett állat Magyarországon.

Most akkor mi van? Ha tegyük fel, ott Felnémeten megtámad valakit, akkor mit tegyenek? Nem szabad bántani, vagy mi? Na ilyenkor horgad fel bennem a már sokszor elsütött poén, vagyis hogy tessék mondani, az ember mikor lesz védett?
Tudom, soha.


csütörtök, november 04, 2010

Mialatt ma végigbumliztam a nagyváros elég jelentős részén, több ismerős arc is elémugrott. A 47-es villamoson például Hűvösvölgyi Ildikó ült le velem szemben, aztán egy boltban éppen Kánya Kata lépett el a pénztártól, amikor odaértem, de hogy egy étterem utcára kiülős asztalai egyikénél Robert de Nirót véltem felfedezni, az már tényleg csak a fantáziám műve volt. Több prominens személyt ma nem láttam, mert nem tartozik közéjük sem az a hajléktalan, aki a kelenföldi pályaudvar melletti bozótban ücsörgött a kempingszékén a maga tákolta kunyhója előtt, sem az a fiatal lány és fiú, akik a kelenföldi templom urnatemetőjének tetőteraszán csókolóztak szorosan összeölelkezve a mai novemberi nyári napsütésben. Alant az "örökre szépek", fent a szerelem, ilyet kitalálni sem lehetne.
Bárcsak maradna ilyen az idő úgy cirka januárig, aztán jöhet a tavasz.

csütörtök, október 28, 2010

Semmi újság azon kívül, hogy ma reggelre nagyhirtelen szinte az összes levél lehullott a fákról. Kétóránként elhúz a railjet, valamint időnként szebbnél szebb mozdonyok vonszolnak döngő léptű, súlyos, végtelen hosszú, ki tudja, miféle teherrel rakott szerelvényeket. Némelyik mozdony Joseph Haydn feliratú, tetézve a komponista arcképével, másik meg Széchenyi-képet visel, a többi meg csak úgy egyszerűen fényes pirosra vagy két-háromszínűre dukkózott, ragyogó monstrum. És csak dübörögnek, gördülnek, ki tudja, hová.
Ha pedig háttal ülök az ablaknak, úgy érzem magam, mint Platón, amikor kiötlötte a barlanghasonlatot. Mert az egyik szomszéd a kocsijával átállt az út túlfelére, így a napsütés már egy ideje éppen az autó üvegéről verődik vissza a szoba falára és amikor valaki elmegy a járdán, nagyra nőtt sziluettje ott vonul el a falon. Egy a különbség: Platónnak eszébe jutott mindenféle nagy okosság, ellentétben velem, mert nekem csak Platón jutott eszembe. Mindenki jobban jár, ha zenélek kicsit.

Get this widget | Track details | eSnips Social DNA

péntek, október 22, 2010

Egyre gyakrabban észlelnek farkasokat a helybeliek a Bükkben, a vadállatok bárányokat, juhokat ragadnak el - írta pénteki számában a Heves Megyei Hírlap. A farkasok leggyakrabban Bélapátfalva, Mikófalva és Szilvásvárad környékén bukkannak fel. A legutolsó nyomot két nappal ezelőtt rögzítették.
"A korábbi híradások még csak egy vadállatról szóltak, de a nyomok alapján már biztossá vált, hogy többen is tizedelik a környék gazdáinak állatait" - nyilatkozta a lapnak Gombkötő Péter, a Bükki Nemzeti Park zoológusa. Gombkötő Péter szerint a nagyragadozó előfordult már belterületen is, de az állat általában nem veszélyes az emberre. A nemzeti park szakemberei előző héten előadásokat is tartottak az érintett települések polgármestereinek és állattartóinak. (origo.hu)

Nagyon nevettem, amikor idáig jutottam a hírolvasásban, mert az jutott eszembe, hogy tán jobb lenne, ha a farkasoknak tartanának ismeretterjesztő előadásokat, hadd legyenek tisztában vele, hogy ők "általában" nem veszélyesek az emberre. Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy ezt ők is így tudják. Persze csak azért van kedvem ezen szórakozni, mert nem lakom egyik fent említett településen sem, ellenkező esetben egyáltalán nem nevetgélnék, sőt.

csütörtök, október 21, 2010

Történelmi pillanat: fél év óta ma először ittam tejet. És persze semmi bajom sincs tőle. Április óta ugyan már megszoktam azt a mézes-citromos löttyöt, amit reggeli ital gyanánt kénytelen voltam naponta magambadönteni, de mostanra elegem lett belőle. A tej epebetegségeknél valami mumus, minden létező ismertető anyagban vagy úgy említik, mint kerülendőt, vagy pedig melléteszik, hogy "egyéni tűrőképesség szerint" fogyasztható. Hát most kipróbáltam, milyen az egyéni tűrőképességem a tej irányában, de ezek szerint nincs azzal semmi baj, ihatom a pótkávés-kakaós tejecskémet úgy, mint azelőtt. Tulajdonképpen rántott cuccokon és k-betűs növényeken kívül már mindennel megbékélt a szervezetem, a nyers almával még vannak összeütközései, de csak ha rágom, mert ha a gyerekkoromból megmaradt muzeális értékű üveg almareszelőmön lereszelem, akkor azzal sincs semmi gond. Most már tényleg nem fogok éhenhalni, sőt mivel elértem a kitűzött versenysúlyomat - vagyis visszahíztam a leadott húsz kilóból ötöt - kezdhetek vigyázni a súlyomra is, de ezt már igazán megszoktam.
Azon gondolkoztam valamelyik nap, hogy indíthatnék egy blogot (a blogindításba mostanában úgyis nagyon belejöttem) valami olyasmi címmel, hogy hogyan éljük túl ép testben ép ésszel az epeműtét előtti és utáni időket. Mert a kajáról ebben a témában már nemigen tud nekem senki újat mondani, épp ideje lenne megosztani sorstársakkal ezt a kincset. Azért még várok kicsit, hátha elmúlik nálam ez a blogindítási reflex, el szokott múlni (pár kivételtől eltekintve, ugyi). :-)

Máskülönben pedig kinyiffant a fürdőszobai olajradiátor, szétszakadt a porszívó gégecsöve, most várom kíváncsian, mi lesz a harmadik, ami a lakásban tönkremegy, mert az úgy szokott lenni, ilyenkor nincs megállás. De már kitaláltam, hogyan fogom megjavítani a porszívót, merthogy ebben a típusban cirka hétezerháromszázért kapható új gégecső, annyiért nem veszek egy tizenkét éves géphez semmit, mikor kicsivel többért már új gépet kaphatnék. Megjavítom, tart ameddig tart, oszt' jónapot. A radiátor már más tészta, azon még gondolkodom.
Az őszi fáradtságom azonban úgy tűnik, nem javítható. Reggelenként alig bírom kivakarni magam az ágyból, ráadásul fáradtabbnak érzem magam, mint amikor este lefeküdtem. És majd amikor átállítjuk az órát, na, akkor jön rám az igazi rossz világ, kell vagy két hét, mire átállok. Jön a tél, undorundorundor. :(

csütörtök, október 14, 2010

A nagy hagyományokkal rendelkező kedves népi játék, a feljelentősdi immár a mi kis családias buszjáratunkra is begyűrűzött. Miska meg lett fegyelmezve felettesei által, ugyanis feljelentették amiatt, hogy túl sok helyen áll meg puszta szívjóságból. Hát igen, tény, hogy ez szabálytalan, de kinek ártott vele?
Úgyhogy mostantól Miska átment szabályosba. De ami őt legjobban felháborítja, az, hogy közülünk valaki tette ezt: "Képzelje, valaki innen, közülünk, aki itt utazik velünk, az jelentett föl, hát most mondja meg... behívattak és leszúrtak... hát milyen ember az ilyen?"
Szabály az szabály, mert rendnek kell lenni. Hát most rend van, de jó nekünk!

szerda, október 13, 2010

Szolgálati közlemény

Jelentem, elindultunk az új bloggal. Minden jelentkezőnek elküldte a rendszer a meghívót, egyedül Stali emailcímét nem tudtam kinyomozni, tehát kedves Stali, légy szíves, írj nekem egy emailcímet, ahová mehet a meghívód.
Akinek még nincs gmail-es címe, regisztráljon egyet erre a célra, de ez kiderül a meghívóból is, mert csak gmailes címmel lehet bármit is kezdeni vele.

Meglátjuk menet közben, hogy mennyi ideig mesélünk egy évről, de gondolom, 10-14 nap elég lesz. Akinek arról az éppen futó évről nincs írnivalója, nem ír, semmi nem kötelező.
Még annyi technikai megjegyzést fűznék hozzá, hogy természetesen lehet képet, videót, zenét betenni a bejegyzésbe, de például a képet, ha nagy, kéretik átméretezni, mert ha túl széles, szétnyomja a sablont (bár talán a blogspot ezt megoldja, de jobb az óvatosság, hátha mégse).

A többi magától értetődő lesz és reméljük, mindenki jól érzi majd magát a közös lakban.

vasárnap, október 10, 2010

Mindig is zsigerből fakadó averzióim voltak az ilyenféle ételek iránt, mint répatorta, csirketorta és társaik (tudom, finomak, csak az alakjuk torta, de akkor is, micsoda társítás ez, brrr). De ha így van és ezt tudván tudom magamról, akkor kérdem én, miért próbálkozom olyannal, hogy aszongya, sütőtökös kevert süti? Mert próbálkoztam, ma. Már amikor kevertem bele a tésztába a nagy munkával lereszelt sütőtöktömeget (nehéz ám reszelni azt a kemény kobakot... izé, kabakot), már akkor felvetődött bennem a kérdés, hogy tényleg kell ez nekem? De előérzetemet félretaszítva csak kevertem, kevertem, tepsi kiken, massza belezúdít, sütőbe besuvaszt, oszt' jónapot.
Néhány perc elteltével mint valami sötét előjel, elkezdett szállongani a konyha felől A SZAG. A szag, ami sem a sülő sütőtök, sem a fővő sütőtök illatára nem hasonlított, nem, ezeket én mind nagyon szeretem, de ez nem olyan volt, ez semmire sem hasonlító szag volt. Mivel a tésztában tudtommal csak tojás, liszt, cukor, sütőpor, fahéj, margarin, meg némi mazsola volt, a szag ezekből nem eredhetett, tehát a bűnös nem lehetett más, mint a sütőtök. De hogy mitől bocsát ki ugyanaz a sütőtök más szagot, amikor tésztába keverik és egészen más illatot, amikor önmagában sütik vagy főzik, ez felfoghatatlan.
A tészta végül megsült, látványra gusztusos volt, csak hát a szaga... Vártam, gondoltam, ha kihűl, majd elillan a szag is. De nem illant el. Kezdtem sajnálni, hogy belefeccöltem ebbe az izébe harminc deka lisztet, húsz deka cukrot, meg három tojást, de gondoltam, azért felvágom és megkóstolom. Megkóstoltam. Nem lett volna rossz, csak hát ugye a szaga...
Egy szó, mint száz, meózásra átvittem belőle utcabéli barátnémnak (muszáj volt, én balga, előre bezengtem neki), akihez is azzal léptem be, hogy "nem sértődöm meg, ha kidobod" - nos, ő ott helyben betolt belőle három szeletet és közölte, hogy minél tovább eszi, neki annál jobban ízlik. Magam pedig úgy összegeztem a helyzetet, hogy egész jó kis tészta ez, csak ne lenne benne a tök, majd pedig mindketten levontuk a nagy következtetést, hogy erre a sütire nem fogunk rászokni. Reformkonyhatündér nem leszek, az már biztos.

Ettől függetlenül pedig mostanában már többször is meg kellett állapítanom, hogy sehogyan sem tudom visszahozni a gyerekkori ízeket. Próbálkozom mindenfélével, például előkerestem Anyu sajtos stangli receptjét és pontosan aszerint készítettem el, de az eredmény meg sem közelítette az övét. A múltkor kidarálós kekszet sütöttem (tegye föl a kezét, aki - persze gugli nélkül - tudja, mi az), de az se olyan lett, mint amit ő sütött anak idején, pedig az ő adagolása alapján állítottam össze. Anyu ugyanis a Horváth Ilona-féle 1962-es kiadású szakácskönyvben saját tapasztalatai alapján kiigazított egyes recepteket: a hozzávalók fölé odaírta ceruzával, hogy neki miből hány deka adta a legjobb eredményt, úgyhogy mivel mindig ezeket a mennyiségeket követem, elvben ugyanolyannak kellene lennie az én süteményeimnek is. De nem olyanok, egyik se lett olyan.
Illetve, egy mégis: a vizespiskóta, az éppen olyan lett, amilyen az a régi volt. Emlékszem, mindig a kezembe nyomta a fakanalat és azt a kék tálat, amibe előtte beleütötte a tojásokat, beleszórta a cukrot és kiadta nekem az ukázt, hogy fél órán át keverjem. Időnként odajött, megnézte, mennyire habos, de persze fél órán belül sose volt megfelelő, aztán egyszerre csak jó lett szerinte, akkor mehettem a dolgomra. És igen, abban a bizonyos szakácskönyvben több süteményhez, így a vizespiskótához is tényleg az van írva, hogy fél óra hosszat kell keverni ezt vagy azt.
Ma már persze nem keverem fakanállal fél óra hosszat, hanem előkapom a mixert és tíz perc alatt olyan habos lesz, amilyennek lennie kell. De amíg nem olyan, hogy Anyu azt mondaná rá, hogy jól van, most már abbahagyhatod, addig csak keverem és keverem.
Azért nem adom fel, a 266. oldalon található, ceruzával kijavítgatott mézescsókkal és mézeskaláccsal még majd próbálkozom, hátha sikerül megközelítenem azt a régit.

szombat, október 09, 2010

A néni, aki odajött hozzám, miközben a végállomáson a busz indulására várakoztunk, azt kérdezte, mennyi az idő? Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy még csak 3 óra van, soká lesz még 5 óra, merthogy akkor kezdődik a mise ott a szemben lévő templomban. Kérdi tőlem: "Akkor addig mehetek én még egyet ezzel a busszal, ugye?" - aztán ebben megnyugodva leült mellém. Kiderült, hogy minden nap ötre elmegy itt a misére, mert közel van a lakásához - aztán rámnézett és mosolyogva azt mondta: "Mert valahova köll tartozni, igaz-e?" Rábólintottam, hogy hát igen, kellene bizony. Aztán mesélt. Hogy ha hazamegy, mindig elmegy a plébániára, hogy rendezze az adóját... közel van, csak kifordul a kapun, hamar odaér, köszön szépen, dícsértessék a Jézus Krisztus, az esperes meg mondja neki: "Budapesti asszony, hát hazajött?" Amikor aztán a mesélés közben a néptanácsot említette, már gyanítottam, hogy az a haza kicsit odébb lehet, hát rákérdeztem, hová valósi. "Zetelaki vagyok!" - mondta büszkén, aztán elbeszélte még, hogy ő valamikor dolgozott a néptanácsban és akkoriban bizony nem ment el mindig a templomba, nehogy meglássák. Még egy darabig szőtte a szavakat, míg valahogy újra oda lyukadt ki, hogy "valahova köll tartozni, igaz-e?" Aztán elindult velünk a busz és attól kezdve már nem beszélt, csak nézett ki az ablakon.
Én a Délinél elköszöntem tőle és leszálltam. Baktattam a járdán és kicsit fájt a szívem. Sose fogom megtudni, ki is ez a zetelaki néni és miért megy csak úgy, céltalanul egy kört a harminckilences busszal még az esti mise előtt. És egyáltalán, hogy valakinek így nyolcvan körül, fejkendősen, takaros sötétkékballonkabátosan, fényesre suvickolt feketecipősen a valahova-kell-tartozni-érzés ennyire fontos, központi gondolat, hogy egy idegennel is azonnal megosztja, ez megrendítő. És vajon tartozik-e ő valahová úgy, ahogyan szeretné? És tartozunk-e mi... én... és szeretnénk-e? Úgy, ahogyan ő?

csütörtök, október 07, 2010

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

SorkizárásAz jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egy mostanában futó tévéműsor mintájára, de a magunk módján megpróbálnánk emlékeket felidézni. Abban a bizonyos műsorban volt egy párhetes szakasz, amikor a szerkesztők kiválasztottak egy-egy évszámot, a meghívott vendégek pedig arról meséltek, mi is történt velük, körülöttük abban az évben. Ha mi nem is vagyunk országos hírű, közismert személyek, ugyanígy elgondolkodhatnánk egy-egy évszám kapcsán, mire is emlékszünk, mi is történt velünk akkor, milyen volt számunkra az a bizonyos év. Sőt arra gondoltam, hogy nem is kellene feltétlenül csak a saját életünk eseményeire szorítkoznunk, hiszen mindannyiunknak meséltek szülők, nagymamák, nagynénik, rokonok olyan időkről, amikor mi még nem is éltünk. Minden családban vannak régen volt, nevezetes események, melyekről teljes joggal mesélhetnénk itt, hiszen a családunk legendáriumában terjesztett és megőrzött emlékek részei a mi saját történelmünknek.
Én csak a közös blog gazdája lennék, de cenzúra nem lesz, bejegyzést nem moderálok, a saját bejegyzéséért mindenki maga felel, azt ír, amit jónak lát. Egyetlen privilégiumot szeretnék fenntartani magam számára, nevezetesen, hogy mindig én jelölhessem ki azt az évet, melyről azután két-három hétig (menet közben majd mindig kiderül, meddig) írogathat, akinek van arról az esztendőről mondanivalója.
Tehát kedves blogtársak, legyünk szerzőtársak egy blog erejéig! Ha lesz érdeklődés az ötlet iránt, indulunk, aztán meglátjuk, mire megyünk így együtt. A hely már megvan, csak még üres, meghívót mindenkinek küldök, aki jelzi, hogy szívesen beszállna.


szerda, október 06, 2010



Ma hat éve, hogy elkezdtem. Ma hat éve, hogy fogalmam sem volt, mibe is kezdek bele. Már tudom, megtanultam.
Volt rá hat évem. :)






hétfő, október 04, 2010

Törvényileg kéne betiltani, hogy nyilvános helyen a mosdóban nagyerejű fényforrást helyezzenek el a tükör fölött. Ma például a fogorvosi rendelő mosdójában ért a brutális élmény és kaptam frászt sajátmagam látványától, amikor is azonnal világossá vált ama mondat háttere, melyet két perccel azelőtt a doki intézett hozzám búcsúzóul, utalva a nyári műtétemre, valahogy így: "... jól van, Ágikám, most majd kicsit összeszedi magát és minden rendben lesz." Ja, szóval szerinte össze kell szednem magam, ergo, hízzak má' meg kicsit, mert úgy nézek ki, mint a saját öreganyám. Hát ezt igazolhatom, tényleg úgy nézek ki, rémes, ebben a korban már az arcbőr (a többi tájék sem, de azok nem látszanak) nem bocsátja meg, ha kifogy alóla a zsírpárna. Pedig már elértem azt az öt kilós engedményt, melyet magamnak előirányoztam, amikor visszajöttem a kórházból, úgyhogy többet már nem akarnék visszahízni. Smink, korrektor, alapozó (esetleg lesz@romtabletta), valami, de hízás nem.
Mióta hetek telnek el, hogy bejutnék a nagyvárosba, lassan teljesen elszokom attól a forgalomtól és nyüzsgéstől, ami ott zajlik. Hogy kora délután csupa zaklatott arcú, rohanó, kapkodó, lökdösődő, merő-egy-stressz ember jön velem szemben, meg az a folyamatos zúgás, lárma, aztán az a bűz, nem szeretem én ezt.

Ami pedig ezt a mi itteni világunkat illeti, éppen egy új projekten dolgozom, hamarosan előállok majd vele, addig pá! :-)

szerda, szeptember 29, 2010

Hát ezt kellett megérnem! Meghívtak az Idősek Világnapja alkalmából rendezendő városi ünnepségre! Névre szóló díszes meghívót dobott be a ládámba pár perccel ezelőtt az önkormányzati motoros futár, azért lássátok be, elég nehéz ezt úgy első blikkre feldolgozni.
Elgondoltam, vajon milyen lesz ez az összejövetel ott a művelődési központban, ahol lesz cigányzene és vendég operaénekes fog danászni, valamint kaja is lesz, melyet a legnevesebb helyi fogadó biztosít, szóval szinte látom lelki szemeim előtt, kik is ülnek majd az asztalok körül a buszjárat törzsközönségéből és igen, ott lesz K., aki minden rendezvényen és termékbemutatón ott van, aztán ott lesz R., aki menetrendszerűen taglalja százötvenedszer is, hogy mennyi nyugdíjból élnek ketten a lányával, meg ott lesz a tömbházból az erdélyi bácsi, aki maga Hargita megyéből, a felesége pedig Marosból elszármazva került ide, és ott lesznek mind a többiek, akiknek ez jó program, lesz nekik egy jó kis péntek délutánjuk és egy pillanatra úgy érzik majd, hogy meg vannak ők becsülve rendesen, mert jót főzött a Báder és szépen húzta a zenekar, meg gyönyörűen danászott az énekes. Még tán hárommal többen is fognak közülük a jelenlegi polgármesterre szavazni vasárnap.
De hogy jövök én közéjük, kérem? Méghogy Idősek Világnapja, nekem, na ne má'! Megyek is, fogom ezt az én nagy traumámat és kiteregetem a drótra a mosott ruhákkal együtt, hátha úgy könnyebb lesz. :-)

*********************
Update: látom a kommenteken, hogy pontosítanom kell, tehát természetesen semmi bajom az öregekkel, sőt! - egyszerűen csak az vágott fejbe, hogy immár engem is közéjük sorolnak, ezt elég nehéz elfogadni, ennyi az egész. De tény, hogy nem szeretnék a művház termében cigányzenét élvezni és terített asztal mellett ünnepelve lenni, csak azért, mert annyi vagyok, amennyi (na meg persze inkább mulatok én itthon Ricky Nelsonra, vagy andalodok Bobby Solora).
És igen, tényleg jó lenne "időtlen idősnek" lenni, de majd csak egyszer, valamikor, nagyon sokára, mert ami engem illet, pillanatnyilag még gyereklelkű hatvanasnak érzem magam és köszönöm, jól vagyok ebben az állapotomban. :-)

*********************
Nem a kommentdobozban válaszolgatok, hanem inkább ide ápdételek, tehát update no. 2: ezek a "hasonló korúak", akiket itt a bejegyzésben fölemlítettem, egyáltalán nem az én korosztályom, hanem közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, én meg, ha úgy vesszük, ugyebár még alig hagytam el a hatvanat. De mégis, tán kitűnik a fent írtakból, hogy ismerem én őket, sőt jóban vagyok velük, hiszen onnan tudok róluk mindenfélét, merthogy ők mesélik ezeket nekem, amikor csevegünk itt-ott, buszmegállóban, buszon, a főtéri padon, stb.
Ami pedig a Báder kajáját illeti, hát elhiszem, hogy szuper, de én mostanság nem vagyok valami jó alany az ilyesmire, pillanatnyilag örülök, hogy a diétán lépésről lépésre enyhíthetek. Ja, és fogalmam sincs, hogy sramlizene van-e ott a fogadóban, még az is lehet, hogy igen. :)



csütörtök, szeptember 23, 2010

Felmerült bennem a gondolat, hogy talán másfajta blogolási módra kellene áttérnem és naponta írni, még ha annyit is, hogy mit főztem aznap, mi történt az utcában, mit mondott a szomszéd, milyen idő volt, szóval ilyesmit. Mert akkor legalább kényszerítve érezném magam az írásra, ámbár kétséges, hogy az a blog ugyanez a blog lenne-e. Így viszont lassan átmegyek heti híradóba, de azt hiszem, mégis tán így maradok. Összeszedem majd a gondolataimat, aztán jövök.

szerda, szeptember 15, 2010

Ne várd a májust.m...

Készülök a télre, legalábbis ami a lekvárfőzést és a céltudatosan szervezett, mélyhűtőben való fagyasztásokat illeti. Felfedeztem a közelben egy általam eddig sosem látogatott zöldségesbódét, melyben jó fajta, finom őszibarackot, remek almát és szép szilvát lehet kapni, tehát egyáltalán lehet, mivel másutt gyakorlatilag csak a legkeményebb és legsavanyúbb alma van, barackból kizárólag csak a nektarin létezik, szilva pedig egyszerűen nincs, se csúnya, se szép, se drága, se... na, majdnem beszéltem hülyeséget, mert olcsó sehol sincs. Tehát befőzök, fagyasztok, mert igen, jön majd a tél és milyen jó lesz akkor egy kis nyáríz a hűtőből, meg a befőttes üvegből. Kicsit sokba van ez nekem mostanság, mert finoman szólva is likviditási gondokkal küzdök amúgy rendesen, dehát egy hónap múlva sem lesz több a pénzem, viszont akkor már gyümölcs se lesz, úgyhogy vagy most, vagy soha.
Tegnap pedig kizakatoltam Mendére Mária-napot köszönteni a keresztmamámhoz, aki mindennek nagyon örült, a virágnak, annak, hogy ott voltam, a diabetikus édességeknek, amiket vittem és a reszelt almának, amit ott a helyszínen produkáltam számára a frissen vett almareszelővel, hogy tudjon valami cukorbetegeknek is elfogadható nyers gyümölcsöt enni. Az étrendjükbe időnként beillesztett egy-egy őszibarack, banán vagy szilva nem igazán cukorbetegnek való, az almát pedig még hámozva is nehezen tudja fogyasztani. Segítség pedig? Hát az nincs és nem is nagyon számíthatunk rá, hogy a helyzet változik: a beteg egyre több, odakerültek jópáran a megszüntetett pszichiátriai osztályokról is, az ápolók ugyanannyian vannak, mint azelőtt és sajnos, ugyanolyanok is, mint azelőtt. De hátha majd az új almareszelő meglágyítja valamelyikük szívét és néha lereszelnek Keresztmamának egy almát. Hátha.

Utazásom közben megállapítottam, hogy megint kevesebb lett a zöld felület kicsiny hazánkban. Törökbálint mellett, a tó közelében hatalmas területen valami lakóépület-együttes épül, amihez persze azon a hatalmas területen ki kellett irtani minden fát, füvet és bokrot. Lassan összeépül itt minden: Budaörs már régen összeépült Budával, Törökbálint és Budaörs közt sincs szinte egy méter üres hely sem és ha így terjeszkedik, Törökbálint is eléri lassan Biatorbágy határát. Még néhány év és nem lesz egy tenyérnyi zöld sem Budapest negyven kilométeres körzetén belül. Az is tegnapi felfedezésem, hogy Rákoshegy nyugati szélén a rohamosan szaporodó lakópark-szerű házcsoportok mostanra elérték a kiserdő szélét, újabb sok négyzetméternyi zöldet törölve le a térképről. Szépen haladunk.




hétfő, szeptember 13, 2010

Nem vagyok jó honleány, állok elébe a megkövezésnek, de engem nagyon kiakasztott ez a sztárefemes kétszer huszonnégy órán át tartó magyar hétvége. Nem a Magyar Dal Napjáról beszélek - bár műsorszerkesztésileg nyilván összefüggésben volt azzal - hanem hogy a SztárFM az elmúlt két napon folyamatosan és csakis, de csakis kizárólag magyar számokat játszott, ez meglehetősen kiverte nálam a biztosítékot. Mert az még hagyján lett volna, ha tényleg régi magyar felvételeket játszanak - bár valószínűleg Német Lehelt és Hollós Ilonát is meguntam volna, ha egész nap ilyenek mennek -, de azokból szinte egyet se adtak, hanem akármikor odakapcsoltam, vagy Csepregi Éva trallalázott, vagy Deák Bill blúzolt, vagy az Omega hessegette a fekete pillangót, na ez tényleg sok volt. Számomra a 70-es és 80-as évek már nem a retró kategóriába tartoznak, az akkori zenéket keverve a többivel még csak elviselem, de így töményen rámerőltetve kifejezetten irtóztam tőlük. Más adóval jelenleg nemigen tudom kielégíteni napi háttérzene igényemet, úgyhogy inkább maradt a nagy csönd. Tévé? Hát, ott ugye mostanság megint sportolnak, vagy úszás, vagy vízilabda, vagy triatlon, de nem baj, majdcsak beáll az uborkaszezon a sportban is. Filmek (mármint a tévében)? Na, azokról jobb egy szót sem ejteni. Meg is állapítottam, hogy az én tévékészülékem szinte kizárólag azt a célt szolgálja, hogy monitor legyen a dévédélejátszóhoz, mert műsort csak elvétve nézek rajta.
Viszont most már legalább meleg van, nem esik az eső, sőt mi több, süt a nap, úgyhogy szép az élet, lallala.

csütörtök, szeptember 09, 2010

Amikor a főtéren bizonytalanul felém közelített egy fiatal nő, előbb azt hittem, téríteni akar engem valamiféle vallásra, de szerencsére nem vettem föl támadó pozíciót, hanem megvártam, mit mond. Nem tudom, tudatosan-e, de ügyesen fogalmazott, mert a köszönés után mindjárt azzal kezdte, hogy szakdolgozatot készít és ahhoz kellene segítenem. Másik szerencsés körülmény volt, hogy kivételesen nem siettem, a busz indulásáig még legalább fél óra volt hátra, úgyhogy jól van na, segítsünk az ifjúságnak, hadd írja meg ez a lány azt a szakdolgozatot, beszélgettünk kicsit. Egyébként a menekülttábor megítélése a helybeli polgárok között (vagy valami ilyesmi) a dolgozat témája, elmondtam, amit e tárgyban hallottam, láttam és amennyit szerintem a város lakossága is lát és hall - lényegében majdnem közömbös a lakosságnak a tábor mindaddig, míg több és nagyobb botrány esetleg nem következik be, mint amennyi eddig volt, dehát mivel alig volt, az egész nemigen hat az emberekre. Amikor elváltunk és kiértem a tér peremére, még visszanéztem: a lány a játszótér mellett egy padon ült és szorgalmasan jegyzetelt, meg is állapítottam, hogy most hagytam nyomot az örökkévalóságban.
De mit nekünk magasztos tudomány, sokkal életbevágóbb fejlemények készülnek itt, kérem szépen. Egy asszony, nem tudom, magánkezdeményezésként vagy közösségi nyomásra, de az biztos, hogy aláírásokat gyűjtött a buszon, mégpedig Miska mellett. Ugyanis állítólag pályáztatni akarják a buszvezetői állást - ha jól értem a problémát - és ezzel az aláírásgyűjtéssel kívánják/kívánjuk elérni, hogy Miska maradhasson a mi saját, különbejáratú sofőrünk, semmi pályáztatás, semmi újabb pasas, mindenki monnyon le, Miskát akarjuk és kész! Naná, hogy mindenki aláírta, illetve csupán egy idős házaspár nem volt hajlandó rá, hát milyen emberek az ilyenek? Meg se érdemlik Miskát, járjanak gyalog, nahát! :)
A helyi új teszkó pedig rajtam nem fog meggazdagodni, mert ugyan elzarándokoltam oda kíváncsiságból, de egy üveg mézen és pár nasinak szánt nápolyi és tibiszeleten kívül semmit sem lőttem benne. Szegényes teszkó ez, annyi szent, nem is tudom, hogyan fog megélni. Persze nyilván elmegy majd a hatalmas áruházláncban ez is, de önmagában biztos hamarosan megbukna. Miska szívességből leteszi az utast a kanyar előtt, ám onnan még jó kis gyaloglást kell véghezvinni, belekalkulálva két zebrán való átkelést a körforgalomban, szóval, ezt is csak autósoknak építették oda a falu legszélére. Létezik ugyan valami ingyenes buszjárat, de elég lehetetlen útvonalon jár és ugyancsak elég lehetetlen időpontokban, óránként, és például délelőtt 11 és délután 3 közt nincs egy menet sem. Hát tudod, ki fog 11-kor odamenni, aztán ott dekkolni 3-ig? Még ha lenne mivel eltölteni tartalmasan az időt, akkor el tudnám képzelni, hogy én ugyan nem, de egy család, vagy egy házaspár eltölti ott azt a pár órát, viszont az a néhány üzlet, (autószalon, virágbolt, festékbolt, ékszerbolt, savanyúságárusító pult, bizsubolt, újságos), meg az egy szem kínai étterem, ami a nagyáruház önkiszolgáló terén kívül rendelkezésre áll, nemigen elégíti ki a plázázásra vonatkozó igényt. Ez van, de elmondhatja mindenki, akinek ebben valami érdekeltsége volt, hogy lám, nyílt itt is egy ilyen. Hát nyílt, az tény, de minek?


szerda, szeptember 08, 2010

Soha nem nézem a blogom statisztikáját, de most belekukkantottam. Látom ám, hogy a keresőkifejezések közt ott van a beck edénykészlet. Én ilyenről írtam volna? Szerintem soha, dehát ért engem már ezen a téren meglepetés, úgyhogy vettem a fáradságot és rákerestem. Hát kérem, érdemes megnézni, milyen logika alapján hozza ki ez a huszonegyedik századi technikai csoda az én blogomat akkor, ha valaki beírja a keresőbe, hogy beck edénykészlet. Képzelem, mennyire csodálkozik az illető.
Újratelepítettem ezt a tetűlassan működő izét, mert már az idegbaj kerülgetett tőle, egyébként sincs mostanság nagy kedvem az egész netezéshez, de amikor másfél óra alatt nagyjából a harmadik lapot bírtam elérni, megelégeltem a dolgot, mert rendben van, hogy nyugdíjas ráér, na de nem arra, hogy órákig malmozzon a monitor előtt minden eredmény nélkül. Szóval, legyalultam, reinstall és most hasít, mint állat. Persze ilyenkor nem is maga a telepítés tart vissza, hanem az utána következő beállítgatások és visszatöltögetések, meg a rengeteg tárolt logint és jelszót újra megjegyeztetni vele, na és persze még a telepítés előtt mindent kimenteni, elég rabvallató meló ez az egész, de most már lassan a végére érek.

Kies mezővárosunkban pedig - kissé késve - beindult a választási kampány. Mással ugyanis nem tudom magyarázni azt a pánikszerű útjavítást, mellyel egy csomó helyen sikerül feltúrni mindent. Úgy tűnik, jelenlegi polgármesterünk nagyon meg akarja választatni magát újra és mivel az elmúlt pár évben nem villantott semmi különlegeset (most ne elemezzük, miért, hajlandó vagyok elhinni, hogy az üres kasszát örökölt vezetés nem művelhetett csodát), mindent ez alatt az egy hónap alatt akar bepótolni, ennek pedig legegyszerűbb módja a járda- és útjavítás, azt ugyanis minden helybéli észreveszi. Az egészben egy óriási pozitívum van és ez ver minden egyebet: a vasúti híd felújítása. Már persze, ha tényleg normálisan felújítják és nem csak amúgy patyomkin-módra. Mert ezt a bizonyos objektumot harmincvalahány éve építették ide és azóta senki nem nyúlt hozzá, a lépcsőkről darabokban (nagy darabokban!) esik le a beton már legalább kilenc éve (azóta lakom itt ugyanis, tanú vagyok rá), az egész úgy balesetveszélyes, ahogy van. A hídfeljáró elejére szabályosan kitettek egy táblát, mely szerint szept. 1 és szept. 30 között szándékoznak eme nagy műveletet végrehajtani, hát... eléggé kétlem, hogy ennyi idő elég lesz a normális rendbehozatalra, de majd meglátjuk.

péntek, szeptember 03, 2010

Hogy valami értelmet adjak a napoknak, a héten megkezdtem ruhatáram radikális átalakítását, mivel változásaim követésére már régen nem elegendő a begumizom-azzal-szűkebb-lesz megoldás, mert két konfekcióméret különbséget és 12-18 centis bőségeket nem lehet ilyen simán kivenni egyetlen ruhadarabból sem. Ha most milliomos lennék, könnyedén legyintenék és elindulnék shoppingolni, hogy pár óra alatt lazán lecseréljem gardróbomat, no de mint tudjuk, ez a veszély nem fenyeget, úgyhogy már hetekkel ezelőtt erősen gondolkodóba estem, mi is legyen. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen problémám lesz, nekem, aki kb. húszéves korom óta küszködtem a súlyommal és még a legszigorúbb diétával is csak minimális pár kilócskától voltam képes megszabadulni. Emlékszik még valaki a hetvenes évekből a szegedi klinika diétája néven elhíresült szado-mazo kúrára? Első nap: háromszor három keménytojás (iszonyú!), kávé és citromos limonádé és aznap semmi egyéb, de a többi napokon is a rengeteg főtt tojás dominált némi főtt zöldség kíséretében és semmi más - én két hétig bírtam, közben az élettől is elment a kedvem és az eredmény 3 azaz három (!) kiló mínusz lett, valamint az, hogy évekig nem tudtam rá se nézni a keménytojásra.
Nem szeretek varrni, bár vagy negyven évig igen sűrűn gyakoroltam eme tevékenységet (tán épp ezért lett belőle elegem), így aztán hosszas vívódást és nehéz elhatározást követelt tőlem, hogy mégiscsak nekifogjak, de kénytelen voltam. Bejött a hideg és már nem lehetett fölvenni azt a két vékony szoknyát, amit egész nyáron váltogattam, tehát pillanatok alatt rádöbbentem, hogy szó szerint nincs egy rongyom, mert minden leesik rólam. Amikor felpróbálod a régi ballonkabátodat és csak nyúlkálsz, nyúlkálsz, hogy elérd a zsebét, de kiderül, hogy a zseb a térdednél van, a kabát alja meg majdnem a bokádnál, hát ez elég megrázó élmény, részemről ideges kacajban törtem ki. Nem is értettem azonnal, hogy mitől lett ez a cucc ekkora, aztán rájöttem, hogy hát igen, ahhoz, hogy rendesen álljon, kellettek azok a bizonyos méretek (melyek miatt valamikor egy régi kolléganőm alakomat igen találóan germán istennői termetnek titulálta). De a ballonkabát még csak hagyján, viszont a szoknyák, nadrágok, blézerek, huhh, mennyi meló és mind rám vár, a gondolattól is irtóztam. 
Elég jól haladok, eddig a pillanatig két szoknyát és egy nadrágot abszolváltam teljesen, ezen kívül folyamatban van, vagyis szétszedve, befércelve várakozik sorsára kettő nadrág, egy szoknya és egy blézer. A blézerhez eleinte hozzá se akartam nyúlni, szívóskodtam, hogy na még mit nem, bélelt szövetkabát, szétszedni, kínlódni, baromi meló, de aztán rájöttem, hogy senki nem fogja helyettem átszabni és nekifogtam. Ő fog a legjobban sikerülni, már látom, mert olyan megoldást találtam, ami nem is akkora munka, mint képzeltem. A baj csak az, hogy van még kettő kiskabát, mely hasonló komolyabb átalakításokat kíván, nem tudom, beléjük csapok-é, majd még meglátom. A szobában mindenütt cérnaszálak és egyéb szöszök görögnek a padlón, a varrógép elfoglalja a fél asztalt, viszont nagy előny, hogy a gyakori használattal végre megszoktam, hogyan kell vele varrni készségszinten (á, csak négy éve vettem, azóta százszor meggondoltam, hogy varrjak-e vele, annyira unpraktikus rajta minden), már gond nélkül befűzöm a felső szálat, sőt az alsót is, süvítve orsózok, ha kell, pedig ez a modern Singer a márka szégyene, a jó öreg Isaac foroghat a sírjában. 
Valamint jelentem, a fecskék mégse mentek el, tegnap is itt röpködött kettő. És az előbb egy várt leletet is bedobott a postás, a lelet negatív, úgyhogy az élet szép, ha nem is mondhatjuk, hogy nyár van, nyár - de azért juszt is kakukk! :)))


szerda, szeptember 01, 2010

Örömhír: Miska visszajött. Mint kiderült, az előző cég ment ki alóla, de ő megvan, itt van, úgyhogy örülhet a nép.

Nagyjából ez az egyetlen fölemlíthető pozitívum napok óta, engem legalábbis még egyik évben sem rázott meg ennyire a hirtelen évszakváltás, brutális hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy az idén is eljön az ősz, sőt a tél az összes meg nem oldott (és pillanatnyilag megoldhatatlan) problémájával, a hideggel, a sötétséggel és egyébként is utálom. Depidepidepidepi ad infinitum.

péntek, augusztus 27, 2010

Ha egy magányos gólya köröz a házak fölött, az mit jelent? Csak nem azt, hogy költözésen töri a fejét, ugye nem azt jelenti? Az képtelenség, hogy minden költöző madár érzi már az ősz közeledtét, még szeptember sincs, jaj ne! Ámbár ma este a meteorológus hölgy is lazán évszakváltást említett a mostani hidegfronttal kapcsolatban, hát nagyon remélem, hogy téved. Ő is, a fecskék is, a gólya is.

szerda, augusztus 25, 2010

Ígérem, nem fogok tovább ezzel a témával foglalkozni, mert nem akarok átmenni egészségügyi blogba és hála Istennek, lassan minden rendbe is jön, valamint záros határidőn belül el is szeretném felejteni az egészet. De mivel még bennemrekedt a történetnek az a része, ami eddig csak rébuszokból és elejtett mondataimból volt kihámozható, most mintegy zárszó gyanánt elmesélem a hiányzó mozaikokat, hogy egységében váljék érthetővé az egész sztori. És mivel a hiányzó epizódok bizony csupa negatív tapasztalatot festenek majd le, nem nevezek meg sem intézményt, sem orvost, nehogy hitelrontásért bárki rámküldje a törvényt. Előrebocsátom, hosszú lesz.
Úgy kezdődött, hogy áprilisnak egy békés hétfő hajnalán szörnyű görcsökre ébredtem. Orvos, EKG, ultrahang, injekciók, stb., és még aznap kiderült, hogy epeköveim vannak (nem voltam meglepve, egy kőről már tíz éve tudomásom volt, ám az a kő szépen alattomosan hallgatott idáig, mostanra pedig már kettő lett belőle, sok picivel körbevéve). Kemény diéta, de olyan ám, hogy három napig csak folyadék, aztán meg száraz rántottleves, sóba-vízbe krumplipüré, almakompót, tea és háztartási keksz, nagyjából ezt variáltam sok-sok napon át. Közben pedig gondolkodtam, utánanéztem és jól megijedtem, fene az internetet, ahol mindent meg lehet találni, olyasmit is, amire nem is gondolsz. Például, hogy nem az a legnagyobb baj az epekövességben, ha begörcsölsz, hanem kaphatsz ám tőle sitty-sutty egy csinos hasnyálmirigy-gyulladást, vagy szétpukkad az epehólyagod és akkor egy nem kevésbé csinos hashártyagyulladás fog elvinni rövid úton oda, ahova még nem készültél. A másik veszélyről, mármint hogy ha elakad egy kövecske az epevezetékben és besárgulsz, erről régóta tudtam, de mint a strucc a homokba dugott fejével, vagy mondhatnám keményebben is, mint egy analfabéta, primitív, buta tyúk, mindig elhessegettem eme gondolatot. Most viszont frászt kaptam, aminek már éppen ideje volt, mert így elég hamar megérett fejemben a döntés: neki kell futni a műtétnek, ha nem akarok egy éjszaka szirénázó mentővel a fehérvári kórházban kikötni, ahol aztán nincs orvosválogatás, nincs laparoszkópos picinyílásos finomkodás, hanem vágás van és hosszas gyógyulás van - ha ugyan el nem patkolok egy heveny szövődmény miatt, lásd hasnyálmirigy-gyulladás, hashártyagyulladás, stb. és mindezekért csak kizárólag magamat okolhatom.
A háziorvosom felírta egy cetlire saját ajánlatát, orvosnevet (továbbiakban nevezzük X doktornak), kórháznevet (legyen X kórház), mindössze annyit fűzvén hozzá, hogy azért ajánlja ezt az intézményt, mert ott végzik a legtöbb ilyen típusú műtétet. Hogy azt az orvost ismeri-e, milyennek tartja, erről egy szó sem esett. Nem túlságosan bízom az ő ajánlataiban, ezért bólintottam és a cetlit eltettem ugyan, ám szélsebesen elkezdtem informálódni az ismeretségi körömben mindenkitől. Kaptam is neveket, aztán majd' mindegyikről kiderült, hogy ez a doki már nyugdíjba ment, amaz valami nagyon távoli kórházba került, emez ugyan jó orvos, de speciel azt a műtétet végül másvalaki fejezte be helyette, mert ő menet közben nem tudta megoldani a felmerülő problémát (na ne má', hogy ilyenhez forduljak!), és így tovább, sorra dőltek be a jószándékú ötletek, telt az idő, én meg még mindig ott álltam sebész nélkül. Közben május közepén még egyszer begörcsöltem, persze este hétkor, vagyis ügyelet, injekciók, a szokásos tortúra és döntés: ne húzzuk tovább az időt, jobb híján legyen hát a háziorvos ajánlotta kórház. Felvettem a kapcsolatot azzal a doktorral, elmentem abba a kórházba és az első perctől kezdve képtelen voltam megbarátkozni vele. Tudom, nagyon szubjektív az ilyesmi és nem szabad elsőre ítélni, de amikor meglátsz valakit a folyosón, amint fehér köpenyében az ambulancia ajtajához közelít és azt gondolod, hogy jaj, csak nehogy ez legyen X doktor... na ez azért jelent valamit. Utólag már tudom, hogy akkor kellett volna fölállnom és elszaladnom. De nem, én mint afféle türelmes barom, eltöltöttem négy teljes hetet az X kórházba X doktorhoz járogatással és igazán, de igazán igyekeztem megkedvelni X doktort, pedig nem volt rajta semmi szeretnivaló és az első pillanatban tudtam, hogy én ettől az embertől egyetlen megnyugtató emberi szót sem várhatok. Tényleg nem vagyok az a típus, aki arra vágyik, hogy a buksiját simogassák és percenként nyugtatgassák, hogy nem lesz semmi baj, nem fog fájni, de azért akire rábízom az életemet, abban legalább egy kicsit, vagy inkább nagyon is bíznom kellene. Ha valaki kedveli a szemkontaktust nem kereső, maga elé motyogó, sótlan, szótlan, rideg orvosokat, akkor csak menjen X doktorhoz, de engem a hideg kilelt tőle. Mindezek ellenére bizonygattam magamnak, hogy nem baj, úgy kell felfogni, hogy ettől még lehet jó sebész.
Aztán beütött a krach, amikor az előzetes vizsgálatok lezárultak és jött volna a műtéti időpont kijelölése. Ám legnagyobb meglepetésemre nem lett nekem műtéti időpontom, hanem X doktor előterjesztette a következő perspektívát: ő majd felhív engem és akkor a következő napon reggel hétre legyek a kórházban, éjféltől már ne egyek, ne igyak semmit és délelőtt műtét. Nekem torkomon akadt a telefonzsinór, valamit motyogtam, ő persze nem is értette a problémát - hát tényleg semmi különös nincs abban, ha úgy élem az életem, hogy egyik nap se tudom, másnap hol leszek, itthon-é, vagy felvágott hassal a kórházban - ebben maradtunk és én elkezdtem várni. Egy napig, két napig, sok napig. A második héten már a teljes szétesés jelei mutatkoztak rajtam, elnémítottam a telefont (a hangposta úgyis magától bekapcsol, ha nem veszem föl), a készüléknek arra a felére, ahol egy piros led jelzi, ha hív valaki, egy törülközőt terítettem, nehogy meglássam, ha villog, naponta csak kétszer-háromszor emeltem föl a kagylót, de ehhez is vagy félórát készültem lelkileg, mert a szívverésem elállt, ha azt hallottam, hogy van üzenetem - szóval, lassan, de biztosan haladtam az idegösszeroppanás felé. Ezt így bírtam két hétig, mert ugye mint tudjuk, türelmes típus vagyok, ebbe fogok egyszer belepusztulni.
A második hét közepén kaptam egy emailt, de ennek előzménye van. A nagy utánanézések közepette még hetekkel azelőtt találtam egy blogot, amit vagy két éve egy férfiú írt azzal a szándékkal, hogy megismertesse a saját epeműtétje történetét és tapasztalatait a sorstársakkal, azokkal, akik még csak vacillálnak és azokkal, akik már elszánták magukat a műtétre. A blogger már ugyan régen lezárta a blogot, hiszen meggyógyult, de a kommentek persze még mindig jöttek a legutolsó bejegyzéshez és a sorstársak most már egymással beszélték meg tapasztalataikat, tüneteiket, félelmeiket, kétségeiket. Ott a kommentelők közt egyszercsak feltűnt egy fiatal nő, akit most tavasszal operáltak és nagyon dícsérte a saját orvosát. Tudni kell, hogy a blogtulajdonosnak az volt a kérése, hogy senki ne írjon orvos- vagy kórháznevet, nehogy ebből valamilyen probléma származzon, ezért aztán én megszólítottam ott a kommentben ezt a bizonyos hölgyet (nevezzük Juditnak) és kértem, privát mailben ugyan írná már meg nekem az orvosa és a kórház nevét. Tehát Judittól jött az a levél a második, őrülettel teli hét közepén - technikai problémái voltak, azért írt annyira sokára. Megírta az orvos nevét, telefonszámát és a klinika nevét, amit én ugyan megköszöntem neki, dehát már késő, írtam, mert már benne vagyok egy másik kórház verklijében és a műtéti időpontot várom éppen. De azért nem hagyott nyugodni a gondolat, eleinte megoldhatatlannak tartottam a váltást, aztán eljött a vasárnap. Miután ugye feltételeztem, hogy hét végén már csak nem telefonál X doktor, a szombat-vasárnap viszonylag kilazult idegekkel telt, ám vasárnap délután egyszercsak belémhasított a gondolat, hogy te jó ég, mindjárt hétfő reggel lesz és kezdődik elölről az őrület a telefonnal. Ekkor lett elegem és döntöttem, végül is itt rólam van szó, az én életem, az én epeműtétem, velem ne sakkozzon egy X kórház és egy ilyen X doktor, nosza előkerítem én a föld alól is a Judit által ajánlott Piros doktort. Nyomban felhívtam a klinikát, hátha ügyeletes, persze nem volt bent, de azt megtudtam, hogy másnap viszont ügyeletes lesz, este elérhetem. El is értem telefonon másnap este nyolckor és megbeszéltünk egy találkozót szerdára. Akkor már hazardíroztam, mert egyetlen lehetséges rosszal még számolnom kellett, tegyük fel, X doktor kedden telefonál, hogy szerdán műtét, elég kínos lett volna akkor mondani azt, hogy bocsika, én már másik lóra tettem (bár azt hiszem, akkori állapotomban simán belemondtam volna a képébe). De nem, X doktor még kedden sem telefonált. Én viszont szerdán reggel úgy fölhívtam őt, mint a huzat és közöltem fapofával, hogy közbejött valami és köszönöm, de elállok a műtéttől. Rendben van, mondta, majd jelentkezzek, ha alkalmas lesz, ebben maradtunk, akkor lássalak, amikor a hátam közepét.
Ekkor már június 16-dika volt. Aztán aznap délelőtt ott a klinika ambulanciáján Piros doktor elővette a műtéti naplót, kikereste az első munkanapot, amikor ő a szabadsága után visszajön, ez augusztus másodika volt és oda beírta a nevemet. De bebiztosította azt is, hogy ha netán a több hét alatt, míg ő nem lesz, velem történne valami sürgős beavatkozást igénylő akármi, akkor melyik orvossal beszéli meg, hogy az majd megoperál. Most már csak ki kellett tartanom augusztusig, hogy lehetőleg ne történjen semmi. A diétába úgy belejöttem, hogy már semmi gondot nem okozott, az idegeim kisimultak, a telefont boldogan kapkodtam föl és csicseregtem beléje fölszabadultan, aztán a többit már tudjátok.
És hogy mi ebből a tanulság? Egyrészt, hogy van olyan kórház, ahol ilyen embertelen és a legkevésbé sem betegbarát rendszer működik, ahol a beteggel úgy sakkoznak, ahogy akarnak. Mert azért a tényekhez hozzátartozik, hogy ebben nem X doktor a bűnös, ez az X kórházban meghonosított rend, ő csak aszerint járt el, ahogy ott szokás. Ez pedig úgy, ahogy van, szégyen a kórházra nézve, mert még egy foghúzást, vagy egy egyszerű beavatkozást sem így bonyolít az ember, nemhogy egy műtétet. És ez nem pénzkérdés, egyáltalán nem az. A másik tanulság pedig? Hát a szokásos, hogy az internet mi mindenre jó. Ha nincs az a blog, ha nincs Juditnak az a kommentje, ha már sose tér oda vissza és nem látja meg az én kérésemet, ha nem válaszol... szóval, úgyis értitek.


péntek, augusztus 20, 2010

Csak így késő este merészelem betenni ide ezt a nem ünnephez illő zenét és küldöm elsősorban a kismedvének. De mielőtt még bárki megbotránkozva fejcsóválna, hogy ejnye má', hogy jön ez ide, elmondom, hogy igenis van köze ehhez a naphoz, pontosabban régesrégi augusztus huszadikákhoz. Esetleges kíváncsi igényekkel kéretik a kismedvét ostromolni, aztán ha akarja, majd elmeséli - ha meg nem akarja, hát... én mosom kezeimet. :)



szerda, augusztus 18, 2010

Valamelyik este muffinrecepteket gyűjtögettem és találtam egy olyant, hogy a kis tésztahalmok közepébe tegyünk egy-egy darabka tejkaramellát. Nyamm, gondoltam, és tegnap a boltban bolyongva eszembe jutott, hogy veszek én egy csomaggal. Találtam is egy zacskó natúr tejkaramellát (a többi mind egytől egyig csokis volt), ami tapintásra nem bizonyult kőkeménynek, megvettem, hazahoztam. Ebéd után pedig eszembe jutott, meg kéne kóstolni, már persze csak szigorúan azért, hogy egyáltalán alkalmas-e emberi fogyasztásra. Megkóstoltam, nagyon is alkalmasnak találtam, előbb egyet, aztán még egyet, sőt a harmadikat is. Nyamm, mondtam újfent és kezdtem magam úgy érezni, mint Micimackó, amikor ugyebár a csupor mézet fenékig... no de én nem, én megálltam háromnál. Jelentem, a szarvasi gyártmányú, "Omlós tejkaramella" elmés nevet viselő termék nagyon finom, határozottan emlékeztet a húsz-harminc évvel ezelőtt forgalomban volt lengyel karamellára. És mivel fennállt annak a veszélye, hogy mire eljön a muffinkészítés napja, már egy fia karamella sem lesz, amit beléjük nyomkodhatnék, ma vettem még két zacskóval, egyszer élünk, nem igaz?

(Az pedig kifejezetten félelmetes, hogy a google mennyire figyel engem - na ne reménykedj, téged is, igen - az alatt a két perc alatt, míg a fenti pár sort bekattogtam ide, simán levette, hogy miről írok, mert mire a bejegyzést publikáltam, a blogspotos felületen ott jobbra megjelent pár google-hirdetés muffinrecepteket és hasonlókat kínálva. És ez nyilván nem véletlen. Tökéletes nagytestvér-fíling, brrr...)

Csak annyit mondok, hogy ha a fecskék jól vannak programozva, akkor régen rossz. Ugyanis ezek a villásfarkúak egész délután úgy csivitelnek, zsinatolnak és százával gyülekeznek, mintha készülődnének. El, délre. Nesze nekünk. De reménykedjünk, hátha csak valami múló rendszerhiba és egy újraindítás jobb belátásra téríti őket (mondjuk, például éjszaka alszanak, aztán reggelre rájönnek, hogy még nem jön az ősz és maradnak).